Nagyon elszomorító az utóbbi idők baleseti statisztikája a Tátrában. Tíz nap alatt 14 halott, és további balesetek, melyek közül némelyik szintén könnyen tragédiával végződhetett volna… Le kell szögeznünk, hogy a hivatalos szervek (TOPR, HZS) részéről általában távirati stílusú bejegyzés érkezik a konkrét balesetekről, tehát nem derülnek ki olyan részletek, amik az ilyenkor oly fontos tanulságok levonására alkalmasak. Ennek ellenére, illetve számos hajmeresztő történetet (legutóbbi a „négykézlábas” videó) ismerve könnyen megállapítjuk az áldozatok felelőtlen viselkedését, elégtelen felszerelést, tudáshiányt stb.
Bár a hegyimentők, vagy akár a kívülállók szempontjából is vannak tipikusnak mondható esetek, mindegyiknek megvan a saját története, jócskán megtűzdelve személyes tényezőkkel és döntésekkel, melyek egész sora vezet egy túra végkimeneteléhez. Eddig nem túl hosszú tátrai pályafutásom során részt vettem egy sor különböző túrán, nyáron és télen egyaránt, kipróbálva a jégmászást is. Mindig igyekeztem utólag átgondolni a jövőre nézve hasznos tapasztalatokat, és nem utolsó sorban kialakítani egy olyan szemléletet, amely a hegyekben „egészséges”. Talán a legfontosabb, amit tanultam, hogy egy túra nem attól sikeres, hogy a csúcsot elérjük, hanem attól, hogy jó döntéseket hozunk indulástól érkezésig. Az alábbiakban megosztok két történetet, ami jól szemlélteti ezt:
![]()
Első komolyabb mászótúránk a Gerlachra vezetett, Felsőhágiból a Batizfalvi-völgyön és a Tetmajer-horhoson át a Martin-úttal befejezve. Minden úgy ment, ahogy terveztem: időben jók voltunk, a biztosítás menetből, hármas partiban a III-as nehézségű gerincen, a Batizfalvi-próbát is megtaláltuk a ködben, aztán szépen le. Ilyen egy sikeres túra. Leszámítva, hogy túl sok felszerelést pakoltam, emiatt túl nehéz volt a rosszul beállított (ezért kicsit hátra húzó) táskám. Nem a saját tempómat diktáltam, túl gyorsan tettük meg a túra első felét, és valószínűleg a táplálkozásom sem volt megfelelő; 2500-on, a Tetmajer-horhosban már fájt a fejem. Még csak ezután szálltunk be… A csúcson már kifejezetten rosszul éreztem magam (micsoda élmény!), lefelé a Batizfalvi-szakadékon hátul poroszkáltam, kétszer is fenékre ültem, a tótól pedig már egy korty vizet sem ittam, teljes apátiában botorkáltam le az autóhoz, csak a szálláson a zuhany alatt térve kissé magamhoz. Tanulság bőven akadt, néha vissza is gondolok rá, de sohasem örömmel…
![]()
Pár éve, a másik esetnél, közelébe sem jutottunk a Közép-orom csúcsának, ahol egy mászásilag könnyűnek nevezhető kuloárban, a Sárga-fal-csorbába menet egész barátságtalan környezetben találtuk magunkat: csúszott az egész a nedvességtől, elindult az apró törmelék a lábunk alatt, a biztosnak tűnő fogások mozogtak. Biztosításra alkalmatlan terület. Megálltunk kb. a közepén, és szép óvatosan visszavonultunk. Könnyen lehet, hogy feljutottunk volna, aztán valamivel nehezebben, de talán vissza is. Vagy máshogy alakult volna, amire minden esélyünk megvolt, és otthagyjuk a fogunkat egy II-es nehézségű útban…
Két tanulsága van az esetnek: az egyik, hogy érdemes egy-két fokozattal nehezebb, de jól biztosítható útra voksolni, mint alsó kategóriás törmeléken balettozni. A másik, ami mindenki számára hasznosítható, és az utóbbi idők balesetei is elkerülhetők lettek volna: ha tudod, hogy valami balul sülhet el, de nem tudod, hogyan úszhatnád meg (azon kívül, hogy a szerencsére bízod magad), érdemes visszafordulni. Egy tapasztalt mászó több veszélyforrást ismer/vesz észre, de a legtöbb körülmény, ami az életedre törhet, zsigerileg is érezhető. Ráadásul a döntés a hogyan továbbról mindig eseti, és nem annyira a rutintól, mint a pillanatnyi helyzettől és értékeléstől függ. Szociológusok is biztos egyetértenek ebben.
A mostani helyzet a Tátrában, a sok jó idővel és enyhe lavinaveszéllyel, ugyanakkor mindenütt előforduló jegesedéssel nagyon csalóka. Én a magas számú tragédia okát ebben a kettősségben látom, azaz, hogy egyfelől nagyon csábító a hegy, másrészről kifejezetten nem az.
Ez a szituáció fájó döntési helyzeteket eredményez, ahol a helyes utat választani még akkor is nehéz, ha pontosan tudjuk, mit kockáztatunk. Ez mindenkire egyformán vonatkozik, induljon akár egy menedékházhoz, akár a Weber-csúcs északi falába: utálunk visszafordulni. Az ember nem lemondóan indul a hegyekbe, hanem kiéhezve a kalandra. A veszélynek sem vagyunk mindig egyformán kitéve, illetve nem ugyanúgy és ugyanakkor érzékeljük. A legtöbb bajt langyos unalom előzi meg, az éles szituációkat pedig megoldjuk, mert jobban koncentrálunk.
Emlékszem, amikor először mondták, hogyan akad el a hágóvas a gatyában, mosolyogtam, mondván, hogy járni azért csak tudok. Aztán pár túrával később elakadt. Majd nemsokára még egyszer. A lyukak ma is ott virítanak a méregdrága nadrágomon, mintegy rám szólva: „Figyelj oda!”
Eszembe jut, hogy jégmászás közben, statikus helyzetben, néha milyen nehezen fogja a jeget a szerszám. Vagy belecsapok, és egyszerűen csak kitörik. Aztán akaratlanul is belegondolok a közelmúlt eseményeibe, mintha velem történne; hogy csúszom valahol lefelé, és próbálom kitekert pózban belevágni a csákányt ugyanabba a jégbe. Egyszer, majd még egyszer. Aztán már tökmindegy… Hát így megy ez, sajnos ilyen egyszerű.
Vigyázzunk magunkra, és hozzunk felelős döntéseket!
Írta: Wunderlich Balázs; Fotók: Vakán Attila, Kukoda Károly és Simon Róbert
